* 1844.7.17, Fiume, Horvátország
† 1914.7.20, Budapest, Magyarország
A gimnázium után W. kémiai tanulmányokat kezdett az akkor még igen szerényen felszerelt József Politechnikumban, a budai várban, onnan azonban a zürichi ETH-ra (műszaki főiskola)
ment át, ahol 1864-ben diplomájával lezárta tanulmányait. Magyarországra visszatérve tanársegédi állást kapott a politechnikum kémiai tanszékén. Helyzetével elégedetlen volt, ezért Németországba ment, Heidelbergben doktorált és onnan Zürichbe tért vissza, ahol 1865-től 1867-ig tanársegédként, ill. docensként dolgozott a kémiai intézetben.
1867-ben meghívták a magyar Politechnikumba, az ásványtan és földtan tanszékére, amely állást elfogadta. 1871-ben a műegyetemen a kémiai technológia tanszék első vezetője lett, amely állást 41 évig töltötte be. 1870-1897-ig a műegyetem könyvtárigazgatója is volt. W.-nek döntő szerepe volt a műegyetem új épületei helyének kijelölésében a Duna jobb partján. Az új épület megnyitása évében a rektor tisztét töltötte be, a megnyitó ünnepségeken, amelyeken Ferenc József császár is jelen volt, azonban nem tudott részt venni, súlyos megbetegedése miatt.
W. több könyvet jelentetett meg, kereken 500 tudományos közleménye volt, és szerkesztője volt az 1876 óta megjelenő „Műegyetemi Lapok” folyóiratnak. Legnagyobb újítása a középkori gubbiói fémes porcelánzománc évszázadok óta keresett titkának megfejtése volt. Az általa előállított, hasonló hatású zománc előállításával sikerült a pécsi Zsolnay porcelángyárnak ilyen „eozin”-mázzal készült porcelántárgyakat előállítania. Mint a kerámia szakembere, W. részt vett a Museo Internazionale delle Ceramiche (A kerámia nemzetközi múzeuma) megalapításában Faenzában (Olaszország). Tovább kifejlesztett egy módszert – Pfeifer Ignáccal – a víz keménységének meghatározására.
1873 óta levelező, 1893 óta rendes tagja, 1909-től pedig alelnöke volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Ezenfelül 1900-tól 1909-ig a Magyar Túristaegyesület elnöke is volt.
