HESS, Victor Franz

H., az urasági erdőmester Vincenz H. (1842-1917) és Franziska Soraphica Marianna Grossbauer von Waldstatt (1841-1913) fiaként a Grazban kitüntetéssel letett érettségi után (1901) az ottani egyetem hallgatója lett és 1906-ban „sub auspiciis imperatoris” (császári kitüntetéssel) doktorált.
Paul Drudes öngyilkossága után, akinek berlini intézetében H. a tudományos pályáját meg akarta kezdeni, ugyanabban az évben tanára, Leopold von Pfaundler beajánlotta a bécsi egyetem II. fizikai intézetébe, ahol Franz Exner és Egon von Schweidler bevezették a légköri elektromosság és a radioaktivitás akkor még kevéssé kikutatott területébe. 1907-ben H. megkezdte oktatói tevékenységét mint mellékállású demonstrátor a bécsi egyetem ásványtani intézetében. 1908-ban az orvosi fizika tiszteletbeli docense lett a bécsi állatorvosi főiskolán (1920-ig). A bécsi egyetemen 1910-ben habilitált magántanárrá és, miután a fizikai intézet felmentette a szolgálatból, Stefan Meyer tanársegéde lett a bécsi egyetem újonnan alapított rádiumkutató intézetének.
Elődök, különösen a svájci Albert Gockel munkáitól ösztönözve, H. 1911/12-ben az osztrák Tudományos Akadémia támogatásával ballon-utazások segítségével vizsgálta a levegő ionizációjának magasság-specifikus változását. Mérési eredményei, melyek szerint az ionizáció 1 000 m tengerszint feletti magasságig csökken, majd közelítőleg háromszoros értékre nő földközelben mintegy 5000 m-en, értelmezésükkel együtt – mint Földön kívüli kozmikus (gamma-)sugárzás – alapjai lettek az 1936-ban Carl David Andersonnal (a pozitron felfedezéséért) H.-nak ítélt fizikai Nobel-díjnak.
A rádiumkutató intézetben töltött idő alatt H. a rádium hősugárzásával, az egy gramm rádium által kibocsátott alfa-részecskékkel és a gamma-sugarak számlálásával is foglalkozott. Ehhez az ugyancsak a rádiumintézetben dolgozó angol Robert W. Lawsonnal együtt készüléket szerkesztett, amely a Geiger-Müller számláló előfutára volt. Egy ezekben az években elszenvedett rádiumégés az 1930-as évek elején H. bal hüvelykujjának elvesztéséhez vezetett és ahhoz, hogy a sugárvédelem és az orvosi radiológia problémáival kezdett foglalkozni. 1919/20-ban az ionszélre vonatkozó munkákkal lépett fel.
1920-ban, miután az előző évben Bécsben rendkívüli egyetemi tanári címet kapott, elfogadta a grazi egyetem meghívását Hans Benndorf intézetében a kísérleti fizika egy újonnan létesített rendkívüli egyetemi tanári állására. Nem sokkal később azonban már szabadságoltatta magát, hogy főfizikusként az US Radium Corporation számára East Orange-ben (New Jersey állam) kutatólaboratóriumot építsen és vezessen (1921-1923). Tanárhelyettesítés révén került a Columbia Egyetemre is. 1925-ben Grazban nyilvános rendes egyetemi tanár lett és ezt követően újra foglalkozott a légkör vezetőképességével és a kozmikus sugárzással, amelyeket immár világszerte kutattak, és amelynek értékeit közben az 1923. év Nobel-díjasa, Robert Andrews Millikan megkérdőjelezett. H. és munkatársai közben méréseket végeztek a Sonnblick csúcson (3100 m) és Helgoland szigetén. 1929-ben H. visszautasított egy tanári kinevezést az amerikai Union Medical College-be Pekingben, egyetem bölcsészkara viszont dékánná választotta. Két évvel később azonban elfogadta az innsbrucki egyetem ajánlatát egy önálló intézetre vonatkozóan, és mint az újonnan alapított sugárkutató intézet egyetemi rendes tanára és igazgatója berendezett a kötélpálya által feltárt Hafelekar csúcson (Karwendel hegység), 2300 m tengerszint feletti magasságon egy megfigyelő- és kutatóállomást. H. ott ionizációs és ködkamrákkal, valamint a legújabb számlálókészülékekkel továbbdolgozott a kozmikus sugárzás felderítésével. Munkatársaival kifejlesztett – a „nukleáris emulziójú fotólemez”, egy finomszemcsés, ezüstréteggel bevont fotólemez segítségével, amelyen az ezüst-atomok a becsapódó sugárrészecskék hatására szétbomlanak, egy új módszert is a kozmikus sugárzás kimutatására. Munkájához H. támogatást kapott az osztrák és a porosz tudományos akadémiától, az osztrák oktatási minisztériumtól, a Német Tudomány Szükségközösségétől és az amerikai Rockefeller alapítványtól.
1937-ben H.-t, aki 1933 óta levelező tagja volt az Osztrák Tudományos Akadémiának, ismét meghívták – Hanns Benndorf utódaként a grazi fizikai intézetbe. Az állást azonban csak az akkori oktatási miniszter, Hans Pernter sürgetésére fogadta el, mivel Innsbruckot nem szívesen hagyta el. Alapításától (1934) feloszlatásáig (1938) H. az osztrák Szövetségi Kultúrtanács tagja volt.
A nemzeti szocialista hatalomátvétel a katolikus és kozmopolita H. számára, akinek ezenfelül zsidó felesége és egy zsidó nagyanyja volt, először a nyugdíjazást jelentette. Egy meghívás után az USA-ba, amelyet csak a Svédországban beruházott Nobel-díjazás visszafizetése után volt szabad elfogadnia, végül elengedték nyugdíjra való igény nélkül. (1955-ben az Osztrák Köztársaság elismerte nyugdíjjogosultságát, 1950-ig visszamenőleg).
1938 novemberében H. megkezdte oktatási tevékenységét a jezsuita Fordham Egyetemen New Yorkban. Itt előadásokat tartott, atom- és magfizikáról, kozmikus sugárzásról és meteorológiáról, valamint a légköri elektromosságról; 1956-ban emeritus lett. Amerikai idejéből származó közleményei főleg a földközeli légkör ionizációjára vonatkoznak, amelyet
Főleg a levegőben, a földben és a kőzetekben előforduló radioaktív anyagok idéznek elö. Ezenkívül a közlemények még a kozmikus sugárzással foglalkoznak. H. tudományos életműve összesen mintegy 170 munkát tartalmaz.
H., aki 1944-ben visszautasított egy meghívást a dublini Institute for Advanced Studies-ba – ami Erwin →Schrödinger kollégájává tette volna – és ugyanabban az évben az USA állampolgárává lett, 1945 után többször mérlegelte az Ausztriába való visszatérést. A politikai helyzetet azonban túlságosan bizonytalannak tartotta és csak vendégként tartózkodott néha Ausztriában, amely tartózkodásokat különböző vendég-előadásokkal is összekötött.
H. 1919-ben megkapta az Osztrák Tudományos Akadémia Lieben-érmét, 1932-ben a Carl Zeiss alapítvány, Jena, Ernst Abbé emlékérmét és az Abbé-érmet, 1936-ban, majd 1959-ben ismét az osztrák becsületjelvényt a tudományért és művészetért, valamint 1958-ban a Fordham Egyetem érdemérmét. 1937-ben a bécsi állatorvosi főiskola díszdoktorrá avatta, 196-ban következett a Fordham Egyetem, 1956-ban a Loyola-Egyete, Chicagoban és végül 1958-ban az innsbrucki egyetem. 1961-ben H. tagja lett a pápai Tudományos Akadémiának.
H. első felesége (1920) Berta Breisky, szül Wärmer (1868-1955), lényegesen idősebb tisztiözvegy volt, aki egy fiút és egy leányt hozott a házasságba, második felesége (1955) pedig akkori házvezetőnője, Elisabeth Buchheim lett. Mindkét házasság gyermektelen maradt.
A kozmikus magassági sugárzás felfedezésével és kikutatásával H. a modern fizika megalapítói közé tartozik.