MARCUS, Siegfried

Mint Rosa és Liepmann M. üzletember és a malchini zsidó hitközség elöljárójának fia, Siegfried a műszerészmesterséget tanulta és a berlini ipariskolába járt. Ezután a Siemens & Halske berlini távíróépítő intézetben volt állásban és 1847/48-ban Werner Siemens oldalán dolgozott a kontinens első távíróvezetékén. M. feltalált egy telefonrelét, amelyre a szász kormány 1000 tallér díjat ítélt meg neki. Ezekkel a tapasztalatokkal és ismeretekkel érkezett M. 1852-ben Bécsbe, ahol először Eduard Karl Kraft műszerésznél, valamint az erdbergi mechanikai intézetben volt állásban. Végül három évig dolgozott műszerészként a Joseph-Akadémián és asszisztensként Karl Ludwig fiziológus kémiai laboratóriumában. 1860-ban saját műhelyt létesített, amelyet először „távíró-építő intézet”-ként, később „Mechanikai és fizikai műszerek és készülékek gyára”-ként vezetett. M. feltalálóként sokoldalúan tevékenykedett. 1856-ban benyújtott a császári Tudományos Akadémiának egy rajzkészüléket a fordított rajzoláshoz. Ez az „Antigraph” leegyszerűsítette a kőnyomatkészítők és rézkarc-készítők addig munkaigényes eljárását az eredeti képek fordított átvitelére kő- és fémlemezekre. A gőzkazánok javított biztonsági szelepeire (1857) és a csavarmetsző-fejeken végzett javításokra (1857) privilégiumok mellett M. mindenek előtt elektrotechnikai fejlesztéseken dolgozott. Osztrák privilégiumot kapott egy Morse-relére, egy mutatós távíróra, egy távírókészülékre és egy tábori távíróra. Villanylámpákon és izzófény-készülékeken végzett javítások és újítások, amelyekről Werner Siemenssel levelezett, tanúsítják, hogy M. a világítástechnika úttörője volt. Egy új hőelemoszlop feltalálása (1865) az elektromosság hasznosításában lényeges haladást jelentett, és az Akadémia ezt 2500 gulden-nel díjazta. Egger Bélával együtt szerkesztettek egy izzófényes készüléket, amely 1879-ben a szakmai világ figyelmét felkeltette, amikor ezt a lámpát egy vasúti célokra tervezett világító-kocsiban alkalmazták.
Különösen jelentősek voltak gyújtó- és karburáló-készülék konstrukciói. M. a karburáló készülékeit először világítógáz egyszerű és kedvező árú előállítására alkalmazta. Végül összes motorkonstrukcióit saját tervezésű gyújtó- és porlasztókészülékekkel szerelte fel. 1888-ban Bécsben ismeretes lett, hogy M. már 1870-ben egy kompresszió nélküli belsőégésű motort szerkesztett nagyfeszültségű gyújtással, amely elektromágneses gyújtással és egy, a légköri levegő porlasztására szolgáló készülékkel működött, és közúti közlekedésre alkalmasnak mutatkozott (1864-es és 1866-os privilégiumok). A belsőégésű motor fényképeit 1904-ben hozták nyilvánosságra. Egy ma még meglévő, eredeti fényképet a feltaláló látott el kézjegyével és dátummal, és ez a következő feliratot hordozza: „Petroleum (benzin)(motor) egy közúti kocsi üzemeltetésére, rugózással a robbanási lökések semlegesítésére – szerkesztette Siegfr. Marcus 1870.”
1898-ban hoztak először nyilvánosságra egy fényképet az ún. „első Marcus-kocsiról”. Egy kézikocsiról levették a hátsó kerekeket és helyükre a motor lendítőkerekeit szerelték. Hogy a motoros kocsit mozgásba hozzák, a hajtótengelyt fel kellett dúcolni és a hajtókerekeket a talajról fel kellett emelni. Vezérlés hiányában a kocsit az elülső forgóvázat kézzel kellett vezetni. A működtetési kísérletekre vonatkozó közvetlen reakciók vagy korabeli sajtóbeszámolók teszt-utakról a M.-motoroskocsival nem ismeretesek. Csak későbbi években kerültek nyilvánosságra utalások M. működtetési kísérleteire. Egy levélváltásból 1901-ből kitűnik, hogy M. megerősítette, miszerint az 1870-es években saját első kocsijával utakat tett meg. A kocsi maga nem maradt fenn. Egy fénykép azonban dokumentálja M. törekvéseit egy jármű motorizálására mobil belsőégésű motorral, és ezen az ő kézírása látható: „Motoros kocsi, konstruálta Siegfr. Marcus, Bécs, 1870. szeptember 3 – fényképezte Löwy, asszisztense Jaffé által. Ezt a kocsit tekintik első benzinhajtotta járműnek.
A kompresszió nélküli belsőégésű motor és az 1870-ből származó motoros kocsi mellett Johann →Radinger az 1873-as világkiállításról írt beszámolójában említ egy M.-féle motort. 1887-től kezdve M. benzines négyütemű motorokat szerkesztett fecskendőkefés porlasztóval és saját rendszerű elektromágneses alacsonyfeszültségű megszakításos gyújtással (osztrák privilégium: 1882, német birodalmi szabadalom: 1884). A ma „Második Marcus-kocsi”-ként ismert négykerekű benzines autót először az „Osztrák automobil-építők kollektív kiállítása” alkalmával mutatták be 1898-ban. Az Osztrák Automobilklub a kocsit 1898-ban 100 guldenért vette meg. M. ezzel első ízben alkalmazta az elektromágneses alacsonyfeszültségű megszakításos gyújtást egy benzin-levegő elegy meggyújtására. A kocsi egyhengeres négyütemű benzinmotorját 1888-ban Märky, Bromoskovský és Schulz készítette el Adamovban, Brno mellett. A pontos datálás nehéz, mert M. ugyan kapott privilégiumokat egyedi motorkonstrukciókra, de nem egy autóra mint össz-konstrukcióra. Kortárs utalások és az adamsthali gépgyár meglévő levélforrásai mellett egy 1889 januárjából származó szerkezeti rajz képezi az első utalást egy járműtervre, amelynek módosítása szerint épülhetett a négykerekű benzin-automobil. Az első, Ausztriában épített benzin-automobil, a világon első gépjármű négyütemű benzinmotorral és elektromágneses alacsonyfeszültségű megszakításos gyújtással ma az Osztrák Automobil-, Motorkerékpár- és Touring-Klub tulajdonában van, és a bécsi Műszaki Múzeumban látható.
M. élete során 38 osztrák privilégiumot kapott, valamint számos külföldi szabadalmat, kapcsolatokat ápolt a császári házzal, tagja volt az Elektrotechnikai Egyesületnek és az Osztrák Mérnök- és Építészegyletnek. Élettársától, Eleonore Bareschtől (1842-1919) M.-nek két leánya volt.