ZSIGMONDY, Richard

Adolf Z., bécsi fogász főorvosa és docens, és felesége, Szakmáry Irma fia a felső reáliskolába járt a bécsi Josefstadtban (Józsefváros), majd megkezdte kémiai tanulmányait a bécsi egyetemen Ernst Ludwignál, Robert Wilhelm Bunsen tanítványánál, nemsokára azonban átment a bécsi műszaki főiskola kémiai szakiskolájába, ahol 1883-tól 1667-ig tanult. Ezután Münchenbe ment, hogy ott szerves kémiát hallgasson Wilhelm von Millernél. 1889. december 3-án bölcsészdoktori oklevelet szerzett „Adalékok az indén-származékok szintéziséhez” című disszertációjával az erlangeni egyetemen. Utána rövid ideig Miller magánasszisztense lett, majd August Kundt fizikus magánasszisztense Berlinben.
1893-tól 1897-ig Grazban dolgozott, ahol habilitált is. Itt folytatta a Kundt által kezdeményezett kísérleteket zománc-színezékek kidolgozására üveghez és porcelánhoz.
1897-től tudományos munkatárs volt a jénai Schott üveggyár üvegtechnikai laboratóriumában, ahol színes üvegeket és a jénai tejüveget fejlesztette ki. 1900-ban feladta állását, mivel ez túl kevés időt hagyott saját kutatásaira. 1907-ig magántudósként maradt Jénában, ahol megismerkedette Laura Luise Müllerrel, a jénai egyetem élettanprofesszorának lányával, és 1903-ban feleségül vette.
Jénában aranyrubin üveggel foglalkozott, és első alapvető felfedezéseit tette a kolloidkémia területén. Így megállapította, hogy a kolloid keverékek nem lépnek kémiai reakcióba, csak más eloszlási állapotba mennek át. A kolloid szó ettől kezdve már nem valamilyen enyvszerű anyagot vagy annak oldatát jelentette, hanem finom eloszlású anyagot. Hogy felfedezését láthatóvá tegye, technikai segédeszközként Henry Friedrich Wilhelm Siedentopf-fal együtt kifejlesztette az ultramikroszkópot, amely a sötét mező elvén alapszik, és amelyet 1913-ban, göttingai ideje alatt immerziós ultramikroszkóppá fejlesztett tovább. A Z. által felhozott bizonyíték, hogy az ún. Brown-mozgás nemcsak mikroszkopikus, hanem kisebb részecskéknél is fellép, a fizika számára nagyjelentőségű volt. 1905-ben és 1907-ben megjelent erről két alapvető munkája. 1907/08-ban Z. Trient melletti birtokán, Terlagóban élt.
Mint a szervetlen kémiai intézet professzorát és igazgatóját kinevezték a göttingai egyetemre, ahol haláláig működött. Tanítványaival most már átfogó kísérleteket tudott végezni, és kérdésfeltevései a következőkben komplex témákat öleltek fel. Így 1911 után a gélek szerkezetével foglalkozott behatóan. Sikerült kimutatnia, hogy a gélek mikroszkópban láthatónál kisebb részecskékből szemcsésen tevődnek össze, amelyek üreges térrel vannak körülvéve, vagy igen finom fonalak hálózatából állnak. „Kolloidkémia” című könyve, amely 1912-ben jelent meg először, olyan sikeres volt, hogy 1918-ban, 1920-ban és 1922-ben új kiadásai jelentek meg. A teljesen átdolgozott kétkötetes ötödik kiadás 1925-ben és 1927-ben jelent meg.
1925-ben Z. Nobel-díjat kapott „a kolloid oldatok heterogén természetének felderítéséért, valamint az ehhez felhasznált módszerekért, amelyek a modern kolloidkémia számára alapvetőek”. Tiszteletbeli doktora volt a bécsi műszaki főiskolának, a Königsbergi Egyetem orvosi karának és a grazi műszaki főiskolának. 1924-től a bécsi Tudományos Akadémia külföldi levelező tagja volt.
Z. munkái a röntgen-spektroszkópia területén, amely a röntgenkrisztallográfia alapja, a modern biokémia számára nagyjelentőségűek voltak. Kifejlesztette a „csillagdialiazátort”, amely a vegyes oldatok dialízisét hatékonyabbá tette.