TUNNER, Peter Ritter von

T. egy olyan családból származott, amely nemzedékek óta a stájerországi vasügyekben tevékenykedett. Nagyapja, József a kelet-stájerországi Salla-ban patkoló- és szegkovács műhelyt üzemeltetett, továbbá egy hámort, egy frissítőhutát, egy nagyolvasztőt és egy vasércbányát. Apja, id. Peter (1786-1944) 1823-tól a herceg Schwarzenberg-féle bánya és vasmű intézőjeként dolgozott Turrachban, miután gazdasági és műszaki problémák Salla-ban csődhöz vezettek. T. Deutschfeistritz-ben, Graztól északra született, ahol nagybátyja, Heinrich élt. Az elemi iskola elvégzése után szüleihez költözött Turrachba. Felfigyelve különös tehetségére, a karintiai Rosthorn és Frantschach Művek felvették magukhoz, és lehetővé tették számára 1828-tól 1830-ig a tanulmányokat a bécsi politechnikai intézetben. Az elméleti képzést néhány évi gyakorlati tevékenység és továbbképzés követte: a tiroli és salzburgi vasipar meglátogatása, egy mauterndorfi vasmű vezetése, és 1832-től 1834/35-ig az újonnan létesített Schwarzenberg-féle hámor vezetése Katsch-ban, Murau mellett.
Hámormesteri tevékenysége idején (Katschban) a Vordernbergbe tervezett bányatanintézet alapítása konkrét stádiumba jutott. Ennek az alapításnak a motorja, Johann főherceg, különböző szakemberekkel tárgyalt, ennek az iskolának a vezetőjét keresve. Miután Katsch-ban látogatást tett, választása végleg az akkor 25 éves T.-re esett, aki 1836. május 15-én megkapta alkalmazási okmányát az alapítandó iskola bánya- és kohótudományi professzoraként. Első feladata kiterjedt, 1835 októberétől 1837 decemberéig tartó tanulmányút volt az egész birodalmon keresztül, tovább Szászországban Poroszországban, Svédországban, Angliában, Belgiumban, Franciaországban, Württembergben és Bajorországban. További rövidebb utazások 1848-ban Magyarországra és Olaszországba irányultak. Ezzel a fiatal montanista egy csapásra az európai vasügy összehasonlíthatatlan áttekintésével rendelkezett, amely immár fogva rányomta bélyegét az 1840. november 8-án megnyílt „Stájerországi Rendi Bányatudományi Tanintézet” vezetőjének tevékenységére. T. az 1849-ben Leobenbe áthelyezett cs. és k. bányatudományi tanintézet (1861-től kezdve akadémia) élén állt igazgatóként 1874-ig. 1866-ig az általa alapított „Berg- und hüttenmännisches Jahrbuch” szerkesztőjeként is működött.
T. nyilvánított célja volt az alpesi vasipar nemzetközi versenyképessé tétele. Az első években a hagyományos vas- és acélgyártásra összpontosított a faszénkohóban és frissitő- és kavarókemencékben. Legfontosabb publikációja ebből az időből „A jól képzett hámormester” (1840), egy terjedelmes, érthető kézikönyv gyakorlati alkalmazásra, és bevezetésként a hámormesterek munkájához a frissítőkemencénél. T. ezen felül a koksz alkalmazásának a nyersvas-előállításnál egyik legkorábbi szószólója volt. Az 1830-as évektől kezdve következetesen kiállt a fúvószél előmelegítése mellett is.
A késői 1850-es évektől kezdve T. az új Bessemer-eljárás alkalmazásának az acélgyártásban a legkorábbi szószólói közé tartozott. Elkötelezettségében az Angliában és Svédországban bekövetkezett fejlődés átvétele mellett 1801-ben még egy kifejezést is alkotott (kb. „bessemerezni” a konverteres acélgyártásra. Kiállása termékeny talajra hullott, amikor Schwarzenberg herceg 1861-ben elhatározta, hogy Turrachban Bessemer-acélművet épít két billenő (angol) konverterrel. T. itt tanácsadóként az 1862-es világkiállításra tett angliai útjának tapasztalatait közvetlenül tudta értékesíteni, és személyesen jelen volt Ausztria első Bessemer-féle kohóművének üzembe helyezésekor 1863 októberében Turrachban. Egy évvel késóbb is, Heftben (Karintia) T. szolgáltatta a döntő információkat a Bessemermű építéséhez. A továbbiakban ugyanilyan következetesen állt ki a Thomas- és a Siemens-Martin eljárás átvétele mellett.
Az évtizedes oktatás mellett „iskolájában” és gyakorlati befolyása mellett az alpesi bánya- és kohóipar fejlődésére T. érdeklődése élete végéig a nemzetközi bányaügynek szólt. Nagyszámú külföldi útja során többek között hivatalos küldetésben meglátogatta az összes világkiállítást 1851 óta, és a 19. század második felében az európai vasipar és technikája egyik legjobb ismerőjének számított. Ebben a pozíciójában érte az orosz cár meghívása a vasművek beutazására az Uralban és Dél-Oroszországbna. Hat évvel később még megadatott neki, hogy a philadelphiai világkiállítás alkalmából megismerje az amerikai kontinenst.
1838-ban feleségül vette Zahbruckner Máriát (†1882), aki három gyermeket szült neki. Kedvenc lánya, Paula halála és egy agyvérzés után életének utolsó éveit súlyos betegsége árnyékolta be. T.-nek nagyszámú megtiszteltetésben és kitüntetésben volt része, többek között az Iron and Steel Institute arany Bessemer-érmét kapta 1881-ben, és az első tiszteletbeli tagja volt a német kohászok egyesületének (1881). T, tanítvényai voltak többek között Franz Kupelwieser, Joseph Gängl von Ehrenwerth, Josef Massenez, Karl Poensgen és Ludwig Beck. Szorgalmáról tanúskodik kereken 20 monográfiája és több mint 200 újságcikke.