MEITNER, Lise

M. egy ügyvéd lánya, az elemi iskola és a Wien-Landstrasse-i polgári iskola elvégzése után 1898-tól magántanfolyamokra járt az érettségire való előkészítés céljából, amelyet külsősként a bécsi akadémiai gimnáziumban tett le. 1901-kezdte matematika- és fizikatanulmányait a bécsi egyetemen. Főleg Ludwig →Boltzmann és Franz Exner előadásait hallgatta, és 1906-ban, második nőként fizika főtárggyal bölcsészdoktorrá avatták a bécsi egyetemen. Még egyetemi tanulmányai idején ismerkedett meg Stefan Meyerrel és Egon von Schweidlerrel, akik közül mindenek előtt az előbbi keltette fel M. érdeklődését a radioaktivitás iránt. Doktorálását követően M. letette a tanári vizsgát, és 1907-ben a berlini egyetemre ment, hogy Max Plancknál elméleti fizikát hallgasson. Ottani tanulmányai végeztével (1910) M. 1912-től 1915-ig tanársegéd volt a Max-Planck-Institut för theoretische Physik-ben. (Max Planck elméleti fizikai intézet). Az első világháború alatt három évig röntgen-asszisztensként dolgozott osztrák frontkórházakban. 1922-ben habilitált Berlinben. 1926-ban kinevezték a kísérleti magfizika rendkívüli professzorává. 1907-től 1938-ig szorosan együttműködött Otto Hahnnal a radioaktivitás területén. Ehhez a Kaiser-Wilhelm-Institut für Chemie (Vilmos császár kémiai intézet), amelynek fizikai osztályát M. a későbbiekben vezette, a két kutató számára az optimális feltételeket biztosította. Itt keletkeztek alapvető felismerései a radioaktív β-bomlással kapcsolatban, valamint közös munkák, amelyek a későbbi maghasítás számára az alapkövet letették. Már 1911-ben sikerült neki – Hahnnal és Otto von Bayerral – a mágneses β-spektrográf segítségével a β-sugarak energiaspektrumában monoenergetikus csoportokat kimutatni, amelyeket azután a γ-sugarak konverziós elektronjaiként azonosítottak. M. foglalkozott továbbá a γ-sugarak eredetével, valamint a „Kis-Nishina-Képlettel” a γ-sugarak elnyelésére a Compton-szórás alapján. Más, Otto Hahnnal és James Franck-kal közösen végzett munkák az α-ütköztetési módszerre, az ütközést szenvedett atomok mozgékonyságára, a protaktíniumnak mint az aktínium anyaelemének felfedezésére és a Wilson-féle ködkamra javítására vonatkoztak.
Zsidó származása miatt – bár 1908-ban áttért az evangélikus hitre – M. arra kényszerült, hogy Svédországba emigráljon. Először a stockholmi műszaki főiskolán és az Alfred Nobel-intézetben tevékenykedett, majd 1946-ban átvette a műszaki főiskola fizikai intézete magfizikai osztályának vezetését. Itt M. együttdolgozott unokaöccsével, Otto Robert Frisch-sel a hasadási folyamat fizikai értelmezésén. Legnagyobb tudományos teljesítményének kétségkívül az első maghasításnál való közreműködése számít. Tőle származik a „maghasadás” fogalma. Az egyetemi oktatásban is sikeres volt: Sigvard Eklund, a Nemzetközi Atomenergia-Hivatal későbbi igazgatója legjelentősebb tanítványai közé tartozik. Élete utolsó éveit egészen magas koráig a szellemileg és fizikailag jó erőben lévő kutatónő unokaöccsénél töltötte Cambridge-ben. Szoros kötődését osztrák hazájához egész életében megtartotta.
Kiváló érdemeiért M. azzal tüntették ki, hogy 1948-ban első nőként az Osztrák Tudományos Akadémia Bécsben levelező tagjává választotta. Már 1924-ben megkapta a Berlini Tudományos Akadémia Leibniz-érmét, 1925-ben az Osztrák Tudományos Akadémia Ignaz-L.-Lieben-díját és 1947-ben Bécs városának természettudományi díját. Ezenfelül 1949-ben az Arany Max-Planck éremmel, 1954-ben az Otto Hahn-díjjal és 1957-ben a Pour le Mérite érdemrenddel (francia érdemrend) tüntették ki. Számos tagság nemzeti és nemzetközi akadémiákban és társaságokban, valamint a berlini és stockholmi egyetem díszdoktori címei hangsúlyozzák jelentőségét. Többször jelölték hiába Nobel-díjra. Az 1990-es években a 109-es rendszámú elem a „Meitnerium” kapta róla a nevét. 1958-ban Bécs városa polgára lett, a Meitner utca) Wien-Donaustadt kerületben róla lett elnevezve.