HARDTMUTH, Joseph

Anton H. asztalosmester 8 gyermeke közül negyedikként született és nőtt fel igen egyszerű körülmények között H., aki hiányos iskolai képzettsége ellenére egyedül rajztehetségénél, kísérletező kedvénél és feltalálói adottságainál fogva példás pályát futott be egészen a nagyiparosságig.
Kőműves inaskodása végével, 1774-ben követte mesterét, aki anyai ágon nagybátyja volt, Bécsbe, ahol ez utóbbi Alois Liechtenstein herceg szolgálatában tevékenykedett. A nagybácsi halála után felajánlották neki annak állását, egy herceg Liechtenstein szolgálatában álló építőmesteri és építőigazgatói állást. Többek között H. tervezte a bécsi Herrengasse-ban állt és közben lebontott Liechtenstein palota homlokzatát.
Agyaggal végzett kísérletei az olcsó „bécsi kőedény” kifejlesztéséhez vezettek, amelyre 1798-ban privilégiumot kapott. Miután 1790-ben Bécsben létesített egy kőedénygyárat, H. további kísérletezésbe kezdett, amely a bizonyára legfontosabb találmányához vezetett: a ceruzabélhez, ahogyan lényegében mindmáig ismerjük.
Az addig alkalmazott tiszta vagy kénnel, ill. antimonnal kevert grafitrudacskák készítéséhez H. egy grafitból és agyagból készített keveréket használt. Az eljárásban egy híg grafit-agyag pépet préseltek egy hengeres formába, az így képződött szálat a kívánt hosszúságra vágták, a rudacskákat megszárították, majd a levegő kizárása mellett kiégették. H. rájött, hogy a grafit és agyag különböző arányú keverékeivel különböző keménységi fokokat lehetett elérni. Ennek az új eljárásnak az előnye volt az egyenletes keménység a teljes ceruzabélben és – az akkoriban használatos, Angliából származó ceruzabelekhez képest – a 90%-os árcsökkenés. Ugyanis H. Csehországból származó törtgrafitot használt, és ezzel független volt a drága angol importgrafittól.
Miután 1804-ben privilégiumot kapott ezeknek a ceruzáknak a nagyüzemi gyártására, a termék – minőségénél és előnyös áránál fogva – nemsokára eladási „slágr” lett bel- és külföldön. Már 25 évvel később, 1829-ben a gyár éves forgalma több mint 2 millió ceruza volt. Ezt az üzleti sikert azonban H. már nem élte meg.
1816-ban bekövetkezett halála után a gyárat özvegye, Elisabeth és fiai, Ludwig H. (1800-1861) és Carl v. H. (1804-1881, 1873-ban osztrák nemesi cím) vezették tovább és 1874-ben áttelepítették České Budějovicébe. Unokája, Franz v. H. (1832-1896) folytatta nagyapja munkáját, és 1889-ben kifejlesztette az ismert „Koh-i-noor” rajzceruzát 17 keménységi fokozatban. H. 1793 óta élt házasságban Elisabeth-tel (szül. Kissler, özv. Marchandné {1762-1828}).
További privilégiumokat kapott H. 1808-ban fekete tus és 1810-ben egy rugalmas irótáblára (kartonpapírból palaszerű bevonattal), mesterséges horzsakőre és egy mesterséges nápolyi sárgára.


+ 1758. 2. 13. a keresztelő dátuma. A sok életrajzban említett 1752-es születés év tévedésen alapszik. 1752-ben született és már 1754-ben elhalálozott Joseph bátyja keresztnevét vitték át a hat évvel később született H-ra, ami mindig összetévesztésekhez vezetett.