HEYROVSKÝ, Jaroslav

Az érettségi után H. a matematikai, fizikai és kémiai tanulmányokat választotta. Érdeklődéi köre középpontjában a kémia és a fizika határterülete, a fizikai kémia volt, amelyet azonban Ausztria-Magyarországon nem oktattak. Ezért Londonba ment, a University College-re, ahol a fizikai kémia ismert professzora és a neon, argon, kripton és xenon nemesgázok felfedezője, a Nobel-díjas William Ramsay oktatott. H. a kémián kívül még matematikát és fizikát is hallgatott, és 1913-ban bakkalaureátust szerzett természettudományokban. Disszertációja témáját Ramsay helyettesétől, Donnantól kapta: „Az alumínium elektrolízisének tanulmányozása. H. fém-alumínium helyett annak amalgámját használta, amelyet kapillárisokból csepegtetett ki, hogy a fém bizonyos tulajdonságait kikerülje. Ezek a tanulmányok befejezetlenek maradtak, mert H. 1914-ben Prágába utazott, hogy ott töltse a szünidőt. Az első világháború júliusi kitörése miatt nem tudott Londonba visszatérni, és állást talált a J. S. Štěrba-Böhm cégnél, azonban egy év múlva be kellett vonulnia. Először a 28. gyalogezred gyógyszertárában szolgált Táborban, később Tirolban, ahol ismét el kezdett kísérletezni. Bár legyengülten és betegen, de már 1918-ban le tudta tenni szigorlatait Prágában. A vizsgáztatók között volt B. Kučera, a kísérleti fizika professzora is, aki a felületi feszültség mérésével foglalkozott és felhívta H. figyelmét egyes anomáliákra a csöpögő higanyelektród elektrokapilláris görbéin.1920-ban következett a habilitáció, 1921-ben a tudományok doktorátusa a londoni egyetemen, majd 1922-ben a kinevezés a fizikai kémia első professzorává a prágai Károly Egyetemen.
Az elektrokapilláris görbék tanulmányozása a Kučera-módszerrel arra a meggondolásra vezette H.-t, hogy a felületi feszültségméréseket az áramlási intenzitás mérésére cserélje. Ezért az elektrokapilláris görbék helyett elkezdte vizsgálni azokat a görbéket, amelyek az áram függőségét mutatták a polarizált csepegő higanyelektrőd potenciáljától. Megállapította, hogy a csepegő elektród potenciálja annak a fémnek a kiválásához szükséges feszültséggel van kapcsolatban, amelynek ionjai abban az oldatban vannak jelen, amelybe az elektród csepeg. Felfedezését 1922-ben publikálta a „Chemické listy” (Kémiai lapok) folyóiratban, és a rákövetkező évben az angol „Philosophical Magazine”-ban (Filozófiai Magazin). Az értékek kézzel való beírásának automata fotografikus jegyzékkel való helyettesítése által keletkezett a polarográf, amelynek megszerkesztésén tanítványával, a japán Shikata-val dolgozott együtt. Értékes adalékokat szolgáltatott a polarográfia – akkor a létező legérzékenyebb mérőmódszer – továbbfejlesztéséhez Kolthoff, akivel H. egy az USA-n keresztül megvalósított előadókörút alkalmával találkozott össze. Emil →Votočekkel együtt alapította H. a franciául és angolul megjelenő „Collection of Czechoslovak Chemical Communications” (Cseh kémiai közlemények gyűjteménye) folyóiratot. Kutatómunkája első két évtizedének mérlegét H. „Polarographie” (Polarográfia) című könyvében állította össze (1941). A további munkák a váltóáramú polarográfiához, a Faraday-féle impedancia méréséhez, a kronopotencio-metriához, a kulometriához, a „Square-wave-polarográfiához, az oszcillográfiás polarográfiához, valamint a hüvelyes elektród alkalmazásához vezettek.
H. 1950-től igazgatóként állt az újonnan alapított Polarográfiás Intézet élén. Az intézet az elmélet mellett a polarográfia alkalmazásával is foglalkozott, elsősorban az orvostudományban. A polarográfia felfedezéséért H. 1959-ben kémiai Nobel-díjat kapott.