HEVESY, György (Bischitz)

A jómódú családból származó H. a budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd beiratkozott a budapesti tudományegyetemre. Azonban már egy évvel később Németországba utazott, ahol vegyészi tanulmányait befejezte. Végül a zürichi ETH-n (Eidgenössische Technische Universität = műegyetem) doktorált az „Olvadékok elektrolízise” témában írt munkájából.
1911-ben H. Manchesterbe ment Rutherfordhoz, hogy az akkori legmodernebbnek számító tudományág, a radioaktivitás legújabb kutatási eredményeit megismerje. H. átfogó kémiai ismeretei nagy segítség voltak az akkor szintén Manchesterben tartózkodó fiatal Niels Bohr számára. Kettejük között élethossziglan tartó barátság szövődött.
1912 végén H. és Paneth Bécsben fontos vizsgálatokat végeztek az akkor még messzemenően ismeretlen izotópkutatás terén, amelyek H.-t végül is 1913-ban a nyomjelzés felfedezéséhez vezették. 1918-ban Budapesten rendkívüli, 1919-ben pedig rendes egyetemi tanár lett. Ez utóbbi év végéig vezette a II. fizikai intézetet, de a tanácsköztársaság bukása után el kellett hagynia az országot.
H. munkáját 1920-tól Niels Bohr intézetében folytatta Kopenhágában. Itt 1922-ben, a Bohr-féle atommodell segítségével felfedezte a 72. rendszámú elemet, a hafniumot. Ugyanabban az évben kezdte első kísérleteit a nyomjelző technika alkalmazására a biológiában. Ebben az időben először növényekkel foglalkozott és ólom- és tórium-izotópokat használt. 1926-ban elfogadta a meghívást a freiburgi egyetem fizikai-kémiai tanszékére. A következő nyolc évben kezdte Freiburgban a nyomjelző technika alkalmazására állati szöveteken. Ezekkel a munkákkal be tudta bizonyítani, hogy a tumorokban a bizmút koncentrációja nagyobb, mint egészséges sejtekben. Amikor 1933-ban H.-nak el kellett hagynia Németországot, újra Kopenhága mellett döntött. Itt fedezte fel 1934-ben az aktivációs analízist, amely – amint ő maga írta – a nyomjelzés „in vivo” módszere. Ez a minőségi és mennyiségi analízisnek egy igen érzékeny módszere, amellyel H. végleg az orvosi, biológiai és biokémiai témák felé fordult. H. munkáinak teljessége csak az izotópok mesterséges előállításának lehetőségével mutatközött meg. A deutérium felfedezése után sikerült H.-nak nehézvíz segítségével kimutatnia, milyen cserefolyamatok mennek végbe az aranyhal és a víz között, amelyben úszik. A mesterséges radioaktivitás felfedezése után azonnal elkezdte a 32P-t használni, előszor a csontváz vizsgálatakor, amelynek állandó regenerálódását ki tudta mutatni. Hasonló vizsgálatokat nemsokára más szerveken is végzett. Hamarosan meghatározta a megújulás sebességét és mértékét, valamint különféle molekulák útját és szaporodását a szervezetben, az alkalmazott izotópok körét állandóan szélesítve.
1940-től kezdve munkáinak súlypontját H. egyre inkább Stockholmba helyezte át, ahol biológiai kutatásai számára még kedvezőbb körülményeket talált. Ezekben az években erősen érdeklődött a dezoxi-ribo-nukleinsav (DNS) képződése iránt, ami által bizonyos rosszindulatú tumorok vizsgálatát előbbre tudta vinni.
Az izotópkutatás terén szerzett érdemei elismeréseképpen H. 1943-ban kémiai Nobel-díjat kapott. H. még ezután a nemzetközi kitüntetés után is folytatta széleskörű kísérleteit. Többek között különféle anyagcsere-folyamatokat vizsgált, folytatta munkáját a tumorok területén, és idős korban kezdett a hematológia tanulmányozásával foglalkozni. H. a háború befejezése után Svédországban maradt és felvette a svéd állampolgárságot.