PREGL, Fritz

Friedrich Michael Raimund P. 1869-ben a krajnai takarékpénztár pénztárosának és nejének, szül Schlaker Friederikének fiaként született. Szülővárosában járt elemi iskolába és a német gimnáziumba, ahol 1887. július 16.-án leérettségizett. Ebben az időben vesztette el apját, aki feleségének és egyetlen fiának jó megélhetést biztosító vagyont hagyott hátra.
P. 1887 őszétől kezdve igen eredményesen hallgatott orvostudományt Grazban, és 1894. március 17.-én doktorált. Ebben – az akkori átlaghoz mérten – hosszú tanulmányi időben némely speciális területen jól kiképezte magát és több intézetben tevékenykedett. Az első két tanulmányi évben az állattani-állatbonctani intézetben dolgozott és megtanulta az állatboncolás makroszkópos és mikroszkópos technikáját. Az 1890/91-es tanévben Rudolf Klemensiewicz magán-asszisztense volt az általános és kísérleti patológiai intézetben, ahol megtanulta a „bakteriológiai és élveboncolási” technnikát. 1891-ben ideiglenes asszisztensként az Alexander Rollett által vezetett nagytekintélyű élettani és szövettani intézetbe került, amely 1904-ig tudományos munkahelye maradt. Szakmai tevékenysége mellett a bölcsészkaron Zdenko Hans Skraup szerves kémikusnál hallgatott kémiát.
Ez a széleskörűen megszervezett képzés azt engedi feltételezni, hogy P. tanulmányai kezdete óta a kutatói pályát szándékozott választani. Az 1899-ben bekövetkezett habilitációval élettanból letette az alapját az egyetemi pályafutásnak.
Mikor Rollett 1903-ban hirtelenül meghalt, P. helyettesítette a professzort, fel is vették az állás betöltésére vonatkozó javaslatba, anélkül, hogy reális esélye lett volna az utódlásra, mert ebben az időben már élettanos vegyésznek tekintik. Így 1904-ben váltott a Karl B. Hofmann által vezetett Alkalmazott Orvoskémiai Intézetre, de még belépése előtt egyéves tanulmányutat tett, amely előszö Gustav von Hüfner tübingeni intézetébe, azután Strassburgba, Franz Hofmeisterhez és Párizsba Otto Fürth-höz, Lipcsébe Wilhelm Ostwaldhoz és Berlinbe Emil Fischerhez vezette. 1905 októberében felvette a munkát az alkalmazott orvoskémiai intézetben, amelyben nemcsak a munka oroszlánrészét végezte, hanem amelyet ténylegesen vezetett.
1910-ben P. Wilhelm Franz Loebisch utóda lett az innsbrucki orvoskaron, visszautasított egy kinevezést Berlinbe Emil Abderhalden utódaként, megpályázta 1911-ben a fiziológiai tanszéket, és 1913-ban választania kellett az Innsbruckban maradás és egy professzura átvétele között Bécsben vagy Grazban. P. Graz mellett döntött, ahol haláláig, 1930-ig működött és a mikroanalitikai szerves kutatás nemzetközi kisugárzással bíró központját építette fel. 1920/21-ben kollégái meg is választották rektornak.
Fritz P. nem egészen tíz évi munkával kifejlesztette a szerves mikroanalízis módszerét. Kutatási eredményét egy 1917-ben megjelent monográfiában foglalta össze, amely igen hamar nagyon elterjedt. 1923-ban másodszor is kiadták és franciára, a következő évben angolra is lefordították. További kiadások és új feldolgozások, valamint fordítások más nyelvekre következtek.
A könyv megjelenéséig P. csak kevésszer utalt fáradozásaira, és azonnal a legnagyobb érdeklődést vívta ki a szakmai világban. P. módszeréhez tartozott, hogy kutatásait „érlelte”, mielőtt a tudományos nyilvánosságot megismertette volna velük. Így publikációinak száma összességében nem nagyon nagy.
A szakmai világ érdeklődése azt mutatta, hogy P. egy olyan központi probléma megoldásába kezdett, amelyre saját kutatásai során bukkant. A 20. század első évtizedében az epesavak kémiai szerkezetének tisztázásán dolgozott a Liebig ideje óta szokásos módon. Elkülönítette az epesavakat epéből, és ehhez óriási mennyiségű marhaepére volt szüksége. Így 1910-ben az elé a döntés elé kellett állnia, mely szerint „ezt a vizsgálatot vagy szokatlanul nagy mennyiségű kiindulási anyagból kell továbbvinni, vagy a szerves anyagok mennyiségi analízisét úgy kell finomítani, hogy eddig soha nem hallott csekély mennyiségekkel is, korrekt analitikai számok legyenek nyerhetők, amelyek a képletek biztos levezetését teszik lehetővé… Mivel ebben az irányban még nem álltak rendelkezésre kísérletek, annál csábítóbbnak tűnt nekem, hogy erre a teljesen megműveletlen területre lépjek és azt megműveljem. Ehhez még hozzájött, hogy addig az időpontig Friedrich Emich Grazban egy sor szervetlen meghatározási módról kimutatta a kis anyagmennyiségekkel való munka elvi kivitelezhetőségét és előnyeit, ami által egy további, ugyan a tárgyak különbözősége miatt távolabb lévő ösztönzés adott volt, nagy bizalommal hozzákezdeni az adott feladat megoldásának.”
A nehézségek azonban óriásiak voltak és csak P. átfogó tudományos képzettsége folytán voltak megoldhatók, a módszertan iránti valószínűtlen tehetségénél fogva, a gyakorlati kérdések megoldására éles pillantásánál fogva és céljai követésében óriási kitartásánál fogva. A szükséges eszközöket azonban először ki kellett fejleszteni. P. „inaskodni ment” egy asztaloshoz, egy lakatoshoz és egy üvegfúvóhoz, innsbrucki idejében még megtanulta az üvegcsiszolást. Ezzel abban a helyzetben volt, hogy minden ötletet egyedül tudott megvalósítani, anélkül, hogy mesterembereknek először a szükséges dolgokat bonyolultan el kellene magyarázni. P. ily módon számos készüléket fejlesztett ki: egy ébresztőóra segítségével hajtott automata analizátortól a „Mikro-Dumas”-ig. Továbbá szükség volt egy olyan mérlegre, amely egyfelől 20 kg-mal volt terhelhető, és ennek ellenére 1 mikrogramm pontossággal mért. Ennek az előállítása a Kuhlmann hamburgi céggel együttműködésben valósult meg. Ezekhez a gyakorlati nehézségekhez jöttek azok az elméleti problémák, amelyeket P. – saját elmondása szerint – csak alapos képzettsége folytán többféle tudományterületen, elsősorban az élettanban, tudott megoldani.
Mindezeknek a fáradozásoknak a végén állt egy módszer, amely lehetővé tette igen kicsi mennyiségek analízisét, ami által a kutatás számára éppen a szerves és az élettani kémiában, valamint az orvostudományban egészen új területek nyíltak meg.
Az 1923. évi Nobel-díjjal járó díjazás egy részét az agglegény P. a grazi intézet felszerelésére fordította és ezzel nyomást gyakorolt az államra, hogy a műszeres felszereltség számára anyagi eszközöket bocsásson rendelkezésre. A Tudományos Akadémia létesített egy díjat.
Származási országába, Szlovéniába P. szívesen tért vissza üdülni, és kapcsolatokat tartott fenn az 1919-ben alapított Ljubljana-i egyetemmel, amely ugyancsak a modern kémia területének kötelezte el magát olyan tudósok részvételével, mint Maks →Samec és Marius Rebek, valamint külső kutatók támogatásával, mint P., és nemzetközi tekintélyre tett szert. A Ljubljana-i egyetem kémiai intézete mindmáig őrzi annak a készüléknek részeit, amelyet 1925-ben P. egy kollégájának ajándékozott.
Életében igen későn, de annál számosabban jelentkeztek a megtiszteltetések és kitüntetések, köztük a göttingai egyetem és a müncheni műszaki főiskola díszdoktorátusai. 1928-ban a bécsi orvosi kar még egyszer megpróbálta megnyerni P.-t. Ő azonban Grazban maradt, ahol az egész városban ismert, népszerű személyiség volt, minthogy az ő kezdeményezésének volt köszönhető, hogy az első világháború végén egy menzát rendeztek be és tartottak fenn a diákoknak, a háborúból hazatérteknek és a rászorultaknak.