SCHRÖDINGER, Erwin

S. 1887-ben mint Rudolf S. viaszosvászon- és linoleumgyáros és neje, Georgina gyermekeként Wien-Erdbergben született. Az akadémiai gimnázium elvégzése után az 1906. év őszi szemeszterében kezdte meg tanulmányait a bécsi egyetem fizikai intézetében, ahol Fritz Hasenöhrl éppen átvette az elméleti fizika tanszéket Ludwig →Boltzmanntól. 1910-ben S. elnyert a bölcsészdoktori címet „Az elektromosság vezetéséről szigetelők felületén nedves levegőben” című, kísérleti fizikai disszertációjával. A következő években többek között értekezéseket írt a radioaktivitásról és a légköri elektromosságról. 1912. október 17-én benyújtott habilitációs dolgozatának témája az „olvadási folyamatok szilárd testeknél” volt.
Mivel a háború után már nem volt számára megfelelő állás, az 1896-ban született Annemarie Bertellel kötött házassága után 1920-ban hátat fordított Ausztriának, és rövid egymásutánban állásokat töltött be Jénában, Stuttgartban és Breslauban (Wroclaw, Lengyelország). 1922-ben a zürichi egyetemre ment, ahol olvasta Louis de Broglie disszertációját. Ebben az utóbbi azt a hipotézist állította fel, miszerint az elektron körforgása az atommag körül hullámjelenség, és ezzel a Bohr-féle atommodell stacionárius pályáinak létezését elegáns módon megmagyarázza. „Quantizálás mint sajátérték-probléma” című cikksorozatában S. egy módszert dolgozott ki az anyagi részecskék leírására hullámegyenlettel, és e zzel megalapozta a hullámmechanikát, amellyel elvben nemcsak atomok és molekulák, hanem minden nem-relativisztikus fizikai rendszert le lehet írni. Azt is igazolni tudta, hogy Heisenberg mátrixmechanikája az ő hullámmechanikájával egyenértékű. Ezekre a teljesítményeire S. 1933-ban megkapta a Nobel-díjat.
A hullámegyenlet fizikai értelmezésére vonatkozóan S. azt a felfogást képviselte, hogy ennek közvetlen fizikai realitása kell legyen; A Max Born által kidolgozott elképzelést a hullámegyenletről mint valószínűségi sűrűségről, elvetette. Hogy megmutassa, hogy ennek következetes alkalmassága értelmetlen következtetésekhez vezet, 1935-ben kigondolt egy „S. macskája” néven ismertté vált gondolatkísérletet, amellyel azonban nem tudta megakadályozni, hogy a neves fizikusok többsége Bornhoz csatlakozott.
1927-ben S.-t meghívták a berlini Humboldt egyetemre, ahol Max Planck lemondása után az elméleti fizika megüresedett tanszékét vette át. Új kollégaköréhez tartozott mások mellett Albert Einstein, Max Laue, Lise →Meitner és Fritz London. A nemzeti szocialisták hatalomátvétele után 1933 januárjában elhagyta Németországot, és a következő három évet az oxfordi Magdalen College-ban töltötte, ahová Frederick Alexander Lindemann brit fizikaprofesszor hívta meg. 1936-ban a grazi egyetemre ment, ahol azonban az „Anschluss” után, 1938 márciusában megvonták tőle a tanítási engedélyt. Szerencsére azonban már megvolt a kilátása, hogy állást kaphat az újonnan alapított dublini „Institute for Advanced Studies”-ban (Magas fokú tanulmányok intézete), amelyet Eamon de Valera ír miniszterelnök ajánlott fel neki és amelyet 1939 októberében elfoglalt.
1943-ban S. egy előadássorozatban „Was ist Leben?” (Mi az élet?) címmel behatóan foglalkozott a röntgensugárzás hatásával a muslica mutációs gyakoriságára. A gént a fizikai szabályainak megfelelően makroszkópos rendszerként kezelte és hosszú távú stabilitását azzal magyarázta, hogy nem az követi a statisztika törvényeit, ezért nem lehet folyékony vagy másmilyen, nagy mennyiségű, egymástól független alkatrészből összetéve, hanem kicsiny, változhatatlan testecskének kell felfogni. Ezzel egyedül a fizika elveiből levezette azt az igazolást, hogy egy gén nem egyéb, mint egyetlen nagy molekula. Továbbá következetesen kifejtette, hogy a kvantumelmélet nélkül az öröklődés jelenségeinek teljes megértéséhez lehetetlen eljutni, és ezzel a tudomány által addig hiába keresett hidat a fizika és a biológia között sikerült megtalálnia.
A „Was ist Leben?” könyv alakú megjelenésében S. a következőket írja: „Ezekben a kromoszómákban az egyén jövendő fejlődésének és érett állapotban való működésének teljes mintája egyfajta kódban benne foglaltatik. Minden teljes kromoszóma-készlet tartalmazza az egész kódot…A kromoszóma-struktúrák egyidejűleg hozzájárulnak ahhoz, hogy a fejlődést, amelyet sejttetnek, előhozzák. Egyszersmind törvénykönyv és végrehajtó hatalom, terve az építésznek és kézművese az építőmesternek.” Ezzel megalapozta a genetikai kód gondolatát a modern biológiában. A könyv a lelkesedés hullámát váltotta ki, és egy egész sor tudós magáévá tette gondolatait – közöttük mindenek előtt James Watson és kollégája, Francis Crick, aki azt állította: csak a „Was ist Leben?” indította arra, hogy a molekuláris biológia területére lépjen. Maurice Wilkins is, aki röntgen-elhajlási felvételeivel jelentősen hozzájárult 1953-ban a dezoxinukleinsav kettős spirál szerkezetének tisztázásához, S. által kapta az indíttatást, hogy a biológiai alapkutatásba beszálljon.
Bár S. a vallásról általában és az egyes vallási közösségekről speciálisan nem sokat tartott, mégis bizonyos szüksége volt spiritualitásra, és egész életében foglalkozott metafizikai kérdésekkel. Fő érdeklődése a régi indiai filozófiának szólt, amely világnézetének meghatározó eleme lett. Az ebben képviselt, a világról mint egységről alkotott felfogástól átitatva, sok éven át egyre ismét egységes térelméletet keresett. 1943-ban az általános relativitás-elmélet egyenleteit úgy módosította, hogy mind a gravitáció, mind az elektromágnesség belőlük levezethető legyen. S. kiindulása a hagyományos elektromágneses elmélet általánosított alakjához vezetett, amely szerint a fotonnak a nullától eltérő nyugalmi tömege kell legyen. Jóslatainak kísérleti igazolásáról azonban egyelőre le kellett mondania, mivel a geofizikai mérésekből és nap-megfigyelésekből rendelkezésre álló adat-anyag elégtelennek bizonyult. Egy új nekifutás az 1947. évben ugyancsak eredménytelen maradt, mivel Einstein, aki ugyanezen a problémán már 1923-ban megakadt, kimutatta, hogy S. elmélete egy lényegtelen adaléktól eltekintve, az ő sajátjával egyenértékű, és ezzel zsákutcába vezet.
A második világháború után S., aki közben felvette az ír állampolgárságot, elkezdte a kapcsolatokat régi hazájához intenzívebben ápolni. Az 195 0. év téli szemeszterében mint vendégprofesszor az innsbrucki egyetemen oktatott, és egyike lett a legkiemelkedőbb proponense (javaslattevője) lett az évente megrendezett Európai Fórumnak Alpbachban. 1955 májusában a bécsi egyetemen tanszéket rendeztek be számára, amelynek vezetését 1956. április 13-án „Az atomfogalom válsága” témában tartott székfoglaló előadásával hivatalosan is átvette. A továbbiakban előadásokat tartotta az általános relativitás-elméletről és a világmindenség evolúciójáról; ezen kívül egy hetente megtartott szemináriumot is gondozott. 1958. szeptemberében emeritált, és ezzel befejezte egyetemi tevékenységét. Az 1959/60-as évet „Életem – világnézetem” című könyvének szentelte, amelynek első részét illetően egy nem publikált önéletrajzi esszéhez nyúlt vissza. Ehhez kiegészítette a művet egy második szakasszal, amelyben magának feltette a kérdést: „Was ist wirklich?” (Mi a való?), és amelyben a keleti filozófiában gyakran feltételezett ellentétet a szellem és az anyag között elutasította.