DOPPLER, Christian

A salzburgi kőfaragó családból származó, művészi tehetséggel megáldott ifjút már korán kiküldték a temetőbe, hogy az ottani minták után angyalszobrokat mintázzon agyagból, amelyeket az apa, Johann Evangelist D. ezután kőből kivitelezett. Az atyai műhelyben való munkák mellett D. az 1816 óta Ausztriához tartozó Salzburgban 1816 és 1819 között elvégezte a „német iskola” első három osztályát.
Mikor az apa felismerte, hogy fia a kőfaragó mesterséghez testileg túl gyenge lenne, D. további kiképzését illetően az ekkoriban Salzburgban tanító Simon Stampfer matematikustól kért tanácsot. Miután Stampfer rámutatott a fiatalember képességeire, az apa elhatározza, hogy tanulni engedi. A negyedik osztályt D. 1820/21-ben Linzben végezte. Ezután több mint két évre további képzésre a bécsi politechnikai intézetbe (műegyetem) ment. Első kísérlete 1825-ben, hogy tanáránál, Josef Hantschl-nál a magasabb matematika tanársegéde legyen, még nem járt sikerrel. Eközben Salzburgban teljessé tette általános képzését, magánúton elvégezte 1824-ben a gimnáziumot és 1827-től a két filozófia évfolyamot, mialatt egyidejúleg a líceumban pénzkereseti okokból korrepetálást vállalt matematikából és fizikából.
1829-tól 1833-ig a magasabb matematika tanársegéde volt a bécsi politechnikai intézetben Adam Burg mellett, egyidejűleg mint az elemi matematika nyilvános korrepetitora mellékjövedelmet szerzet úgy, mint Salzburgban. A következő évek tudományos állás keresésével teltek, ami ún. „versenyeken” való részvételt is megkívánt. Az ilyen versenyeken a jelölteknek mind szakismereteikről, mind előadó-képességükről számot kellett adniok. D. kezdetben itt nem járt sikerrel, ami nem volt szokatlan, sokkal inkább szabályosnak volt mondható. A meg nem feleltek esetében a jó helyezés későbbi pályázatokban pozitívan esett a latba. Ennek ellenére D. már arra gondolt, hogy Amerikában teremt megélhetést. 1835-ben állítólag összes tulajdonát, könyveit is beleértve már eladta, hogy hajóra szálljon, amikor egy professzori állás elnyeréséről értesült Prágában a királyi-rendi reáliskolában, ahol matematikát és kereskedelmi könyvelést kellett tanítania. Azonban a prágai állás mellett is, amely a szemében minegy gimnáziumi tanári állásnak felelt meg, igyekezett a monarchia más részeiben elhelyezkedni, míg csak nem ruházták rá kb. másfél év után a magasabb matematika és gyakorlati mértan helyettesi tanári állását a prágai politechnikai intézetben (műegyetemen). 1836-ban feleségül vette Mathilde Sturmot, egy salzburgi aranyműves lányát. A házasságból 5 gyermek származott. A helyettesítés időszaka 1841-ben véget ért: D.-t a politechnikai intézet alkalmazta mint az elemi matematika és gyakorlati mértan professzorát. Ebben az állásban, amelyik a leghosszabb volt életében, 1847-ig maradt, miközben fokozódott tüdőbaja, amelyet talán még az atyai műhely portól szennyezett levegőjében szerzett; ehhez jött még, hogy nagyvárosokban mindig fennállt a veszélye a tuberkulózis-fertőzésnek. D. nagyszámú diákkal és vizsgák fárasztó áradatával küszködött. Az oktatás milyenségéről és tartalmáról, valamint a felhasználandó tankönyvekről már helyettesi tevékenysége során is kritikusan nyilatkozott (végül is 1843-ban kiadta saját „Aritmetika és Algebra” című művét). Sok időt és fáradságot áldozott egyidejűleg a Királyi Cseh Tudományos Társaságban végzett munkájának, amely társaság 1840-ben rendkívüli, majd 1843 végén rendes tagjává felvette. Itt Bernard →Bolzanoban befolyásos pártfogót ismert meg. D. sociálisan is elkötelezte magát, ill. érzékenyen érintették a népesség széles rétegeinek nyomasztó szociális életkörülményei.
1847-ben megragadta az alkalmat, hogy Selmecbányán (Banska Štiavnica, Szlovákia) elfogadja a matematika, fizika és mechanika professzori állását a bányászati és erdészeti akadémián, egyidejű bányatanácsosi kinevezéssel. Két selmecbányai éve alatt abban a megtiszteltetésben és elégtételben volt része, hogy a prágai egyetem díszdoktorává és a bécsi Császári Tudományos Akadémia valóságos tagjává választották.
1848-ban meghívták a bécsi politechnikai intézet gyakorlati geometria tanszékére, de a forradalom miatt egyelőre még Selmecbányán kellett maradnia. Mikor Thun miniszter 1850. évi oktatási reformja során a megalapították a Bécsi Egyetem fizikai intézetét, D.-t ennek első vezetőjévé és egyúttal a kísérleti fizika rendes tanárává nevezték ki bölcsészkaron. Az 1852/53-as év téli szemesztere alatt betegsége miatt szabadságot kellett kérnie, hogy Velencében kúrán vehessen részt. Ebben a városban halt meg azután egy félévvel később.
A viszonylag sok helyváltoztatás nem belső nyugtalanságból fakadt, hanem a képzés, ill. később a szakmai biztonság okán. Ha a külső körülmények úgy hozták, szakmáját a tőle megszokott következetességgel gyakorolta. D. elszórt közleményei földrajzilag tükrözik életének állomásait, és tematikailag tudományos pályája érdeklődési területeit.
Korai munkái 1832-től kezdve jelentek meg a bécsi politechnikai intézet évkönyvében, később a Baumgartner-féle Zeitschrift für Phsysik-ben (Fizikai folyóirat) Bécsben, 1840-től kezdve pedig (egy 1837-ből származó rövid közleménytől eltekintve) Ausztrián kívül is, a Poggendorffs Annalen der Physik und Chemie-ben (Lipcse). Prágai idejében dolgozatait D. 1841-től a Cseh Tudományos Társaság Közleményeiben jelentette meg. Ezek részben önálló lenyomatokban is megjelentek a Borrosch & André kiadónál, mint az az írása is, amely a róla elnevezett elv megfogalmazását tartalmazta:”A kettős csillagok és néhány más égi csillag színes fényéről” (1842); továbbá a gyakorlathoz közel álló műszaki problémákhoz közölt adalékokat a Hesslers Enzyklopädische Zeitschrift-ban, 1842 óta. Mióta 1842-ben a bécsi Tudományos Akadémia tagja lett, annak ülés-beszámolóiban publikált. Olyan témákban közölt, amelyek már Besztercebányán is foglalkoztatták, ahol fizikai kísérletekre és mérésekre használható aknák voltak olyan összehasonlító feljegyzésekkel együtt, amelyeket korábbi generációk hagytak hátra; Doppler ezzel kapcsolatokat keresett a monarchia bányászati hivatalaihoz. Amikor 1849-ben az akadémiára beküldtek egy újonnan talált kocsonyás anyagot, rábízták a jelentéstételt erről. D. tiszteletére, ezt az anyagot a Birodalmi Földtani Intézet Igazgatója róla nevezte el.
A legfontosabb ügy a D.-elv megvédése volt, amelyet Prágában, életének nem a legszerencsésebb, de tudományosan a legtermékenyebb korszakában, az 1840-es évek elején fedezett fel. →Petzval József matematikussal folyó vitájában többek között Andreas von Ettingshausen támogatta, aki utóda lett a fizikai intézet igazgatói székében.
D. elmélete érvényesült, bár még sokáig voltak ellenvélemények. Ma annak a hatásnak, amely szerint a hullámfrekvencia valamely fény-, vagy hangforrás mozgásakor változik, számos alkalmazási lehetősége van a technikában, amelyek eljárásai és eszközei D. nevét továbbviszik.