NEGRELLI, Alois Ritter von Moldelbe

Teljesítményei alapján N. a vasút-, vízí és útépítés területén korának legjelentősebb mérnökei közé tartozik.
Mint Angelo Michele N. olasz gazda és földbirtokos és egy, az akkor Ausztriához tartozó Dél-Tirolban született német tiroli asszony hetedik gyereke, N. kétnyelvűen nőtt fel. Először otthoni oktatásban részesült, azután bentlakásos iskolába került, és 1812-től 1817-ig a kolostor iskolájába járt Feltre-ben, mielőtt tanulmányait a velencei Képzőművészeti Akadémián és a padovai, valamint innsbrucki egyetemen megkezdte.
1819-ben N., mint mérnök-gyakornok Tirol és Vorarlberg tartományi igazgatóságán lépett osztrák állami szolgálatba, mellette azonban továbbra is folytatta építéstechnikai tanulmányait az innsbrucki egyetemen, és 1820-ban mérnöki diplomát kapott az innsbrucki állami építési igazgatóságon. Tiroli szolgálati ideje alatt felmérési munkákkal, valamint út- és vízépítési feladatokkal foglalkozott, 1826-tól Vorarlbergben közreműködött vízépítési projektekben, többek között a Rajna szabályozására.
1832-ben N. otthagyta az osztrák állami szolgálatot és elfogadott egy jól javadalmazott ajánlatot Svájcban, ahová St. Gallen kanton hívta meg víz- és útépítési felügyelőnek. A számos út- és hídépítés közül, amelyet N. nyolcéves svájci működése alatt kivitelezett, a legismertebb a Műnster-híd a Limmat folyón keresztül Zürichben. Az 1930-as évek végén, egy Angliában, Franciaországban és Belgiumban tett tanulmányútról visszatérve, amelyen ismeretekre tett szert a vasúttechnika akkori állására nézve, elkezdte a „Svájci északi vasút” tervezését Zürichből Baselbe, valamint más svájci vasútvonalak tervezését is, amelyek azonban csak kereken 10 évvel később valósultak meg.
N., aki közben már nem volt ismeretlen a vasútnál, 1840-ben visszatért osztrák hazájába, mivel a „Ferdinánd császár északi vasúttársaság” főfelügyelőként alkalmazta. Ebben a funkcióban az elkövetkező két év során az északi vasút jelentős útszakaszait tudta részben elkészíteni, részben tervezni, részben pedig kitűzni. Az osztrák vasutak felosztása állami és magánvasutakra eredményezte, hogy 1842-ben az időközben vasútszakemberként elismert N.-t meghívták az új állami vasútszolgálatba, amihez a magántulajdonban lévő „Északi vasúttársaság” először szabadságolta, majd N. az állami vasút északi vonalainak vezetését végleg átvette. Ebben a funkcióban 1848-ig elkészítette a következő fontos szakaszokat: Olomouc-Prága, Prága-Bodenbach/Podmokly és Brno-Česká Třebova. Ugyanakkor a svájci északi vasút építését is vezette.
Rövid vasútügyi osztályvezetői működésének a munkaügyi minisztériumban, amely alatt határozottan kiállt a lovag Karl von →Ghega által tervezett Semmering-vasút mellett, az 1848-as forradalom vetett véget. 1848 végén N.-t először mint állambiztost (kommisszár) a lerombolt vasútvonalak helyreállítására Lombardia-Veneto-ba küldték ki, majd kinevezték az ottani felépítményi hatóság vezetőjévé, aki illetékes az összes víz-, út- és vasútépítésért. Ezenkívül elnöke volt a nemzetközi Po-hajózási bizottságnak és tagja az olasz központi vasút építése nemzetközi bizottságának, 1855-ben pedig vezetője a lombard-venetoi vasútépítési igazgatóságának. Hivatalvezetését illető nézeteltérések miatt felmentették állásából és Bécsbe hívták vissza, ahol N., élete utolsó éveiben a bécsi kereskedelmi minisztérium miniszteri tanácsosaként és az osztrák vasutak főfelügyelőjeként tevékenykedett.
N. legjelentősebb teljesítményeként a suezi csatorna tervét tekintik. Már 1846-ban meghívták N.-t a suezi csatorni építésére Párizsban újonnan alakult tanulmányi társaságba. 10 évig dolgozott a csatorna kivitelezésére szolgáló terveken. 1855-ben az addigi tanulmányi társaságot felváltó, a suezi csatorna építésére újonnan alakult nemzetközi bizottsággal tanulmányútra ment Egyiptomba. 1856-ban terveit a zsilipmentes megvalósításra és a csatorna vonalvezetésére egyhangúan elfogadták. 1857-ben kinevezték a csatorna építésének főfelügyelőjévé, az építés megkezdését 1859-ben azonban N. már nem élte meg.
N. szellemi szerzősége a suezi csatorna építését illetően a nyilvánosság előtt a 20. század elejéig nem volt ismert. A N. tervei szerint a francia Ferdinand Lesseps által megvalósított csatornát 1869-ben, 11 évvel halála után ünnepélyesen megnyitották, és Lessepset mint egyedüli alkotót ünnepelték. N. neve említés nélkül maradt. Csak egy per, amelyet leánya a 20. század elején indított, szerzett neki – posthumus – elismerést teljesítményeiért. N.-t 1850-ben felvették a lovagi rendbe a saját maga által választott „Moldelbe” előnévvel, amely munkálataira utal a Moldva és az Elba területén Prága környezetében. Első felesége Amalie Pricker von Pirckenau volt 1828-tól 1840-ig, második felesége 1847 óta pedig Karoline von Weiss-Starkenfels.